Na, mindegy, a honvagyrol akartam irni kicsit en is, persze lany-szemmel, raadasul egyetlen-gyerek-szemmel. A szulok tavolsaga borzaszto. Nem tudom elmondani, mennyire. En mar akkor sem eltem veluk, mielott eljottunk, hiszen akkor mar ket eve voltunk hazasok, es kulon laktunk, meg minden. Az edesapam szivbeteg, miatta kulonosen aggodtam, hogy nagyon meg fogja viselni az elutazasunk, es az indulas napjan edesanyam tele is tomte szegenyt nyugtatokkal, hogy nehogy rosszul legyen a repteren. Mindkettonk csaladjabol sokan kijottek a repterre bucsuzni, es egesz jo hangulatban is telt a dolog, egeszen addig, amig el nem jott a konkret becsekkolas idopontja. Olelesek, puszik, siras. Minden mennyisegben. Hang nem jott ki torkomon, csak neman omlottek a konnyeim, es ugyanigy a szuleime is, rokonoke is. Borzaszto volt latni, es a legszornyubb az volt, hogy fogalmam sem volt, hogy mikor is latom oket legkozelebb, vagy hogy - barmennyire is durvan hangzik - de hogy latom-e oket meg egyszer egyaltalan, igy, mindenkit egyutt, hianytalanul.
Leirhatatlanul szornyu erzes volt. Felszallt a gep, lattam a szuleimet a teraszon integetni, meg mindig sirtam, egeszen Frankfrutig. Utkozben siznte egyaltalan nem is szoltunk ferjemmel egymashoz egy szot sem, en csak bamultam kifele az ablakon, es sirtam. Szornyu volt. Tenyleg. (Most, hogy csak leirom az egeszet, es ha csak eszembejutnak is ezek, ugyanugy potyog a konnyem, pedig amugy nem vagyok egy bogos...)

Frankfurtbol rogton haza is telefonaltam, hogy megerkeztunk, minden rendben, ne aggodjanak. Osszesen egy percnyi beszelgetesre elegendo euro-nk volt, de - mint suzleim kesobb elmondtak - az az egy percnyi beszelgetes is megnyugtatta oket.

Koreabol mar csak sms-t kuldtunk, valamint onnan lehetett e-mailt is kuldeni, ez is jo volt, mert megis csak 'kapcsolat'.

Szuleim meseltek, hogy napokig nem nagyon neztek ok sem egymasra, nem is beszeltek errol, hanem titokban sirtak a lakas kulonbozo pontjain, hogy a masik ne lassa.

Na, aztan ahogy kiertunk, ezek ugy elmultak atmenetileg. Ok is megnyugodtak, hogy a 'kozvetlen eletveszely, a _repules_ vegetert, es epsegben megerkeztunk. Reszunkrol pedig az elso hetekben tenyleg igazabol idod sincs arra, hogy ilyeneken morfondirozz, egy csomo uj elmeny, tennivalo, mindnefele akad, ami elveszi a gondolataidat otthonrol. Raadasul hamar felfedeztuk mi is ezeket az olcso telefonkartyakat, hetente egyszer telefonaltunk haza (mai napig is), es persze napi e-mailvaltas volt es van is. Ezek utan egyaltalan nem volt tobbe honvagyunk.
Az elso het utan legkozelebb csak akkor volt honvagyunk, amikor mar megvolt a jegyunk hazafele most nyaron (Mo-n nyar), az elso hazalatogatasra, es mar csak nehany het volt vissza az indulasig. Akkor mar nagyon be voltunk sozva, es nagyon vagytunk haza.

3 hetig voltunk otthon, es gyakorlatilag az elso het utan mar vagytunk vissza ide. Minket ugy igazan nem ert csalodas, mi tudtuk, mibol jottunk el, hiszen nem telt el sok ido az elutazasunk ota. A baratok, rokonok abszolut jol fogadtak, ilyen szempontbol sem volt semmi problema. De valahogy megsem ereztuk jol magunkat. Ettol fuggetlenul mar megint varom, hogy mikor megyunk haza legkozelebb, hiszen a szuleinket, baratainkat mindig jo lenne latni.

Ket igazan sarkallatos ponton volt eddig kemeny honvagyam: egyszer az edesapam korhazba kerult. Ez gyerekkoromban is tobbszor elofordult, es mindig valsagos volt, annak ellenere, hogy vegul midnig szerencsesen helyrejott. De ezt elore sosem lehetett tudni, szivbetegsegnel nem lehet, tudjatok. Es abban a pillanatban, amikor megtudtam, azonnal haza akartam menni. Azonnal repjegyet venni, es menni, es ott ulni az agyanal, amig fel nem epul. Egesz ejjel nem aludtam, csak vartam az sms-eket, telefont, hogy mi van. Masnap irtak, hogy minden rendben, nem engedik meg ki a korhazbol, de a nehezen tul van. Orultem, de nem sokon mulott, hogy nem utaztam haza.

A masik pedig mar itt volt Brisiben, az elso nap, amikor eljottunk Sydney-bol ide, ahol a vilagon senkit nem ismertunk, nem volt hol aludnunk, nem tudtuk, mi lesz masnap, nem igertek semmi biztatot a lakasberlessel kapcsolatban sem, a munkat sem kaptam meg, amit igertek, szoval hirtelen semmi sem ugy alakult, ahogy terveztuk. Az egesz elkovetkezendo napok egy nagy bizonytalansag volt. Amit nem valami jol birtam... Csutortok volt, tudtuk, hogy hetfon dolgozni kell menni, de lakasunk nem volt, nem volt hol aludni, talaltunk egy autosmotelt, ezt ajanlottak, hogy ez olcso, $120 ejszakankent. Inkabb vettunk egy satrat, es elhataroztuk, hogy nehany napig kempingezunk. (PErsze, abban a nehnay napban rendkivuli iteletido volt... Az elso este megkerdojeleztuk az egesz itt letunket, es azt mondtuk, hog ylehet, hogy tenyleg inkabb haza kellene mennunk, ott egy csomo ember van, akire szamithatunk, mindne varosban vannak ismeroseink, es sosem kerulhetnenk ilyen helyzetbe, mint itt.

Aztan masnap megkaptuk a lakast, amit berelni akartunk, hetfon elkezdtunk dolgozni, es helyreall a lelki bekenk.

Azota meg - tudjatok - megvettuk a telket, nezzuk a hazat ra, stb. Tehat most mar maradunk. :o) De a honvaggyal mindenkepp szamolni kell, es arra is fel kellene valahogy keszulni, hogy meg a legerosebb honvagy miatt se hozzunk meggondolatlan donteseket.
Elobb-utobb mindenki megtalalja itt a szamitasat, bamrilyen nehez is eleinte. (Mi mar megtalaltuk a mienket, itt volt leesve az agy mogott.) :o)